Amikor az író beül a moziba, hogy utána kritikát írjon, az egy természetes jelenség, semmi különös nincs benne, mondhatjuk úgy is, hogy a mindennapjai része a mozizás, és a filmek. Ám amikor egy olyan filmre ül be, mint A vándorló palota, akkor belesüpped a bársonyszékbe, nekiszegeződik a vászonnak, felébred az álomba (!), megremegnek a térdei, a szívéhez kap, és már nem is kritikus, hanem egy sima mezei néző kötelezettségek nélkül, aki képtelen uralkodni magán, képtelen kritikus szemmel szemlélődni, ehelyett egyszerűen csak a film része lesz, belefolyik a történetbe, és szó szerint eltűnik két órára ebből a világból. És nem csak a kritikus, hanem mindenki más, aki körülötte ül a moziban. Mert Hayao Miyazaki alkotása olyan hatással lesz ránk, mintha ébren álmodnánk meg legmélyebb félelmeinket, legtitkosabb vágyainkat, legfeledhetetlenebb zuhanásainkat, és közben visszaváltozunk gyermekké, aki minden csodában hisz. Csodálatos!

 

Aki azt hiszi, hogy a 2D animáció a halálán van, annak Miyazaki hatalmas fityiszt mutat. Ráadásul mindezt úgy, hogy egyáltalán nem volt szüksége afféle segédeszközökre, hogy modern szleng-poénokat szórjon közbe, vagy énekeltesse hőseit csöpögős dalocskákkal klipszerű hangulatban a másfél óra kitöltése érdekében (mit másfél, a filmje igazából két órás, és mindamellett egy percnyi unalom sem szorul a műbe, sőt, egy idő után azon vesszük észre magunkat, hogy nem akarjuk, hogy vége legyen). Teljesen klasszikus vonalvezetést használ mind a történetmesélésben, mind a forgatókönyv szövegében egyaránt, tehát ezzel is hitelesebbé teszi a gyermekkorunk hangulatát, amikor még képesek voltunk kikapcsolódni olyan "hagyományos" meséken, mint Alice csodaországban, vagy akár az Aladdin (szigorúan úgy és akkor, amikor anyu meséli!).

 

A történet szerint ugyanis egy fiatal kalapkészítő lányt megment egy délceg idegen a félreeső utcában garázdálkodó katonáktól és démonoktól, és hölgyünk eme gesztus hatására beleszeret a fiúba. Ám - szerencsétlen véletlen - az ifjúnak van egy szintén belé szerelmes nagy hatalmú, de jó ronda varázslónő rajongója is, aki látván a kis incidenst, vetélytársát átokkal sújtja, méghozzá nem is akármilyennel: 90 éves öregasszonyt csinál Sofi-ból. Sofi így ki is menekül a városból, fel a hegyekbe, a varázslók és démonok birodalmába. Menekülésének, bár nem derül ki, de valószínűleg két oka van: egyrészt nem szeretné, hogy ilyennek lássák az emberek, így elbujdokol, másrészt titkon bízik abban, hogy a varázslat megtörhető. Útja során találkozik szembe a négy lábon járó címszereplővel, vagyis a külön életet élő palotával, ahol barátokra lel, és végre a visszahúzódó lány is mer másmilyen lenni, mint amit elvárnak tőle. Többet azonban vétek lenne a történetről regélni, ezt a csodát a moziban kell (kötelező!) átélni.

 

Bár a Pixar látványával ma még alig kelhet valaki versenyre, de Miyazaki nem is akar (számítógépet is csak akkor használ, amikor a hátteret színezi ki valódibbra), mert ehelyett hősei jellemét dolgozza ki szépirodalmi regényeket is megszégyenítő pontossággal. Ugyanakkor nagy hangsúlyt helyez arra is, hogy a karakterei teljes egészében a fantázia szüleményeként létrejött, és nagyon pontosan megrajzolt hátterek, helyszínek és díszletek között mozogjanak. Tény, hogy a figurák a megszokott japán nagy szemű "konfekcióbabák", de ez semmit sem von le a film élvezeti értékéből, mert minden hőse egyedi, összetéveszthetetlen, és szerethető. Ráadásul mindegyikük úgy van megalkotva, hogy tökéletesen bele tudjuk élni magunkat a helyzetükbe, vívódásaikba, és örömükbe. Amikor példának okáért Howl az elején megmenti Sofit, akkor garantáltan minden hölgy beleszeret egy picit, és amikor Sofi öregasszonnyá változik, akkor garantáltan mindenki akaratlanul is azon kezd filozofálni, milyen érzés lenne hirtelen 90 évessé változni, és vajon hogyan dolgoznánk ezt fel.

 

Miyazaki álomvilágában teljesen normális jelenség a varázslás, így egy idő után senki sem lepődik meg azon, hogy a tűzzel nem csak beszélgetni lehet, de neki is külön egyénisége van. És egy apróság: Sofi mindig azokban a pillanatokban fiatalodik, vagy nyeri vissza eredeti alakját, amikor éppen nem figyel oda magára. A történet elején ugyanis húga közli vele, hogy élhetné már végre azt az életet, amit szívből szeretne, és nem csak azt, amit elvárnak tőle, de Sofi nem figyel oda rá, meg se hallja, amit mondanak neki, és talán mondanom sem kell, hogy az átok hatása alatt fog átalakulni Sofi gondolkodásmódja az egész világról. Gyönyörű a metafora, ahogy Sofi a történet elején külsőleg olyanná válik, amilyen belül, vagyis öregasszonyossá, majd szépen fokozatosan nyeri vissza eredeti alakját, és válik éretté egyben. És mindezt a szerelem nevű érzésnek köszönheti, amelyet mi, a saját életünk főszereplői is ugyanúgy átélhetünk, nem csak a mesehősök. És ettől is valahogy közelebbinek érezzük magunkhoz az egész mesét. Viszont az idealista felhang ellenére egy csöpp mesterkéltség sincs a filmben.

 

Két évvel ezelőtt a Chihiro szellemországban is a székhez szegezett minket, és akkor nem sejtettük, hogy ez az irányvonal folytatható, sőt mi több fokozható. Miyazaki ugyanis szemet szúróan nem azért rajzol, hogy kaszáljon a pénztáraknál. Semmi kényszerűség vagy görcsös akarás nincs benne a tökéletességre, ehelyett teljesen lazán előveszi a fantáziáját, és alkot egy nagyot, erre pedig csak az igazi művészek képesek. Minden képsora eredeti, és noha van egy-két apró hasonlóság Chihiróval, de ez a rendező kézjegyének tudható be, és nem annak, hogy régebbi alkotásaiból merítené az ötletet. Ráadásként könnyedén fűszerezi meg a filmet valódi nevetést keltő helyzetkomikummal is. Úgyhogy mindenkinek kihagyhatatlan, aki szereti a rajzfilmeket, akinek van fantáziája, és akinek nincs jégből a szíve. Akinek pedig esetleg nem tetszene a film, annak szívből kívánom, hogy jöjjön el a féltékeny varázslónő, és szórjon rá átkot. Legalább plusz 50 évet!

 

 

 

 

Eredeti cím: Hauru no ugoku shiro/ Howl's Moving Castle

Eredeti (japán) bemutató: 2004. november 20.

Hazai bemutató: 2005. december 15.

Játékidő: 119 perc

 

Rendező: Hayao Miyazaki

Forgatókönyv: Diana Wynne Jones regénye alapján a forgatókönyvet Hayao Miyazaki írta

Operatőr: Atsushi Okui

Vágó: Takeshi Seyama

Zene: Joe Hisaishi

Producer: Rick Dempsey, Ned Lott, Toshio Suzuki